"A föld az Isten könyve
Az őstörténelem.
A bányász föllapozza
S olvassa szüntelen."

Valamikor kisvasút járt erre, az inászói szenet szállítva.

A XIX. század negyvenes éveinek vége felé indul meg az igazi fejtés, mikor egy kis rendszeres bányaművet létesített Moosbrugger Hyeronynus (Wéber Alajos mérnökkel társulva) Zagyván és Inászó-pusztán a br. Prónay Alberttől bérelt területen. Az úgy nevezett Mária-táró 7 láb vastag szénrétegét fejtették. A kibányászott szenet tengelyen szállították el, elsősorban a Tisza-vidékre, azonkívül a fővárosba. A környéken csak kismértékben talált eleinte fogyasztókra. (Volt tudniillik elég fa.) Kezdetleges fejtésmód és gyér fogyasztóközönség mellett természetesen csak tengődött így a bányászat kb. egy évtizedig. 1848-ban a kifejtett szénmenynyiség 78 000 mázsa volt

Az Inászói völgy, háttérben a Pécskő

A vörös salakká égett meddőhányókból pár teniszpályát be lehetne borítani.

A kolóniákban lakó bányász ingyen lakást, fűtést stb. kap, ami mintegy a fizetésének többlete, s így aránylag előnyösebb helyzet¬ben van, mint a bejáró bányász.
A kolonizáció tulajdonképpen már a bányászat megindulásával kezdődik. Mivel a salgótarjáni medencében az őslakosság nem foglalkozott bányászattal, azért a szénkitermelésre alakult vállalatok, mivel megfelelően képzett munkássereg nélkül dolgozni nem tudtak, kénytelenek voltak más vidékről, így külföldről is, ebben a munkában jártas bányászokat behozni és letelepíteni. A palóc lakosság bizalmatlan volt az idegenekkel szemben, akik egyik napról a másikra megjelentek a vidéken, már csak azért is, hiszen eleinte még beszélni sem tudott velük. Ezért nemigen adott szállást nekik, úgyhogy a bányatársulatoknak kellett a munkások elhelyezéséről gondoskodni. Barakktáborokat építettek, azokban helyezték el meglehetősen összezsúfolva az idegen munkásokat. Ezekből a fabarakkokból indult ki tulajdonképpen a későbbi bányászlakások típusa. A nagy, 30–40 embert befogadó tömegszállások lassankint felaprózódtak. Ebben a családalapítás volt a fő tényező. A bevándorolt munkások ugyanis főképpen nőtlenekből toborozódtak, hiszen a fiatalember, akinek családja nincsen, mozoghat könnyen, s vállalkozik arra, hogy a megélhetéséért, vagy szerencsekeresés végett más vidékre költözzön. Később azonban ezek is családot alapítanak, s így nagyobb lakás kell nekik.
Eleinte egy-egy családnak nem sok hely jutott. Így például Inászón, ahol a salgótarjáni bányászat egyik fő fészke volt, egy család csak szobát kapott külön, míg a konyhát közösen használta két vagy több család is. Mellékhelyiség: kamara, pince stb. nem is járt az egyszerűbb munkásnak. Így már a fejlődés további foka az, hogy csak két család használta a konyhát és mindenik kapott egy külön kamarafélét is. Ilyen típusú düledező faépület van még néhány Inászón.

Károly-akna régi bányászlokóniája

Erre nézve ide iktatom egy ma is élő -a könyv írásakor- öreg bányamester elbeszélését, aki 1869-ben mint 7 éves gyermek került a medencébe.

„Édesapám cipészmester volt Leobenben, ahol az ottani bányászoknak bakancsokat készített. Egy szép napon levelet kapott Salgótarjánból, hogy itt
új bányák nyílnak, nagy a munkalehetőség és munkáshiány, jöjjön ide és hozzon magával, ha lehet, bányászokat is. Apám összegyűjtött 14 bányászcsaládot
és 1869. nyarán elindultunk és 4 napi utazás után megérkeztünk Salgótarjánba. Az állomás egy kis épületből állt, a vasút József rakodóig volt kiépítve. A mai
bányatelep helyén csak egy hosszú kolónia állt, melyben mintegy 100 család volt összezsúfolva. A többi családok kis üregeket vágtak maguknak a hegyoldalba,
elejét bedeszkázták és készen volt a lakás. A mai bányatelepen nagy sürgés-forgás volt, pőrére vetkőzött cigánygyerekek futkostak ide-oda, öreg cigányok vályogot vetettek és téglát égettek. Apám az új kolóniában kapott lakást: egyszerűen betelepítették 101-iknek a többiek mellé, Egy szobában 3—4 család is lakott és ugyanannyi asszony főzött egy-egy konyhán. Nekünk gyerekeknek azért is tetszett az új hely, mert nem kellett iskolába járni, nem lévén még iskola. De nem sokáig tartott örömünk, csakhamar egy vájár keze alá kerültünk, aki tudtommal az első álláshalmozó volt Salgótarjánban, amennyiben üres óráiban tanítónak csapott fel. Tőle tanultuk meg a betűvetés mesterségét mindaddig, míg végül 1871-ben meg nem nyílt a 3 osztályú elemi iskola a Jankovics-féle kúria helyiségeiben. Tarján olyan szegény falu volt akkoriban, hogy csak egyetlen kereskedő mert letelepedni itten, akinek üzletében mindössze négyféle dolgot lehetett
kapni: pálinkát, savanyú bort, ecetet és kékítőt, ezért apám Leobenből volt kénytelen hozatni a mesterségéhez szükséges cipészkellékeket. A négyfajta áru közül a pálinkának volt a legnagyobb kelendősége. A termelés akkoriban napi 60 vagon volt, melyet az Emma-aknából és a Jakab táróból termeltek ki, A létszám 1000 körül lehetett (mint az előzőkből tudjuk, pontosan 1121 főnyi volt!).

Mára már csak pár épület maradt

Inászói tárnák működött      q kitermelt szén

Ó-László-táró       1873–1879        4.095.206
Rezső-táró             1874–1879        2.986.828
Mária-táró             1874–1882        5.388.089
László-táró            1878–1901     22.030.681
Zichy-akna             1881–1896      21.239.751
Király-táró            1883–1905      14.732.128
Ferenc-akna I.     1890–1909    (együtt)
Ferenc-akna II.   1908–1910     32.058.931
Lajos-táró              1890–1910    27.867.428
Gusztáv-tárók       1891–1910     23.320.342

A salgótarjáni szénbányászat – ellentétben a tatabányaival, amely csak két községre szorítkozik, hasonlóan az Esztergom vidékihez és a Sajó-völgyihez vagy egercsehihez – nagy terjedelmű. Számos község területét öleli fel...

1922-ben a sztrácini bánya feltárása lejtaknával

A bátonyi Mária-táró

Emléktáró

A főtelep a salgói és rónai részeken a 4—6 m, vastagságot is elérte, míg Inászón 2—2,5, Salgótarjánban 1,20—1,80 m., Pálfalván 0.40—1.00 m. vastagságban
fejtették. Inászón és Salgótarjánban volt a legjobb, itt is indult meg a bányászat és érte el aranykorát, fűtőértéke 4000-5000 kalória között váltakozott.

Északi részén, a salgótarjáni oldalon volt a Rezső- és Királytáró telepítve, melynek szene — különösen a bazalthoz közel — csakugyan a tarjáni szenek királya volt, az inászói völgyben pedig a Máriatárók, Lászlótárók, a Ferenc- és Zichy-aknák ontották a kitűnő minőségű, abszolút tiszta fekete gyémántokat.

A fekete gyémánt

Miután kiégett a meddőhányóban

A bánya egyik be nem temetett szellőző vájata

A salgótarjáni bányászat egyik legfőb b problémáját mindig a munkáslakások képezték. A vándorbányászat hozza magával, hogy a lakótelepeket mindig ott kell építeni ahol a bányászat megtelepszik és momentán folyik.

Jókora az a telep, amely fenn, a Somlyó-hegy oldalán épült. De már ez is halálra van ítélve ma, mert a szén ott igen rövid idő alatt ki fog fogyni, így messze fekvő, lehetetlen településsé fog válni. Ilyen ma már elpusztult bányatelep a hatalmas inászói kolónia, amely egykor 1000-nél is több lakost számlált. Ez a telep túlságosan távoli fekvése miatt (ugyanis a ma is üzemben álló bányáktól nagyon messze esik) jóformán teljesen elpusztult. Ugyanígy járt egy csomó kisebb-nagyobb telep, mint például a régi József-táró alatti kolónia is. Egypár ház még ma is áll belőlök, ahol valamely nyugdíjas öreg bányász úgy-ahogy el tud vegetálni. A lakosság zöme azonban továbbvándorolt, s az egykor oly mozgalmas, népes települések pár év alatt teljesen elpusztultak. A használható anyagokat elvitték, a többi nehezebben szállítható, vagy használhatatlan anyag pedig az idő martalékává lett. Ez a pusztulás mutatja a város jövendő sorsát is, ha majd a szén elfogy, s nem lesz a „fekete gyémánt”, amelynek kitermelése munkát adjon nagy tömegeknek.

Az inászói bányatelep és üzemi épületek biztosítására henthagyatt védőpillért a Ferenc-lejtősaknával szedték ki az 1908-1912-es években. Mikor a művelésekkel a kolónia alá értek, az épületeket successive lebontották és a kikerült anyagot a vízválasztói, teréztárói és forgácsi lakótelepek építésére felhasználták. Sok tisztviselő és munkás még ma is siratja e szép telepet, melyhez annyi sok eredményes munka, gondtalan nap és kedves emlék fűzte őket. Öreg bányászoknak ma is nedvesen csillag a szeme, ha Inászót emlegetni hallják, de a vándorbányászatnak ez a sorsa: kultúrát és életet teremi ott, ahol azelőtt pusztaság volt és feladata befejeztével más vidékre költözik, ismét átadva működési helyét a pusztaságnak és enyészetnek.
A félig lebontott gépházak és a szülöfldjükröl könnyes szemmel elköltöző bányászok látványának hangulatát találóan fejezik ki alábbi sorok, melyeket mint fiatal mérnök szerző írt. /Dzsida József/

Erdő övezte völgy ölén
nagy volt a Zaj s a lárma
Röpült a kas, tüzelt a fény,
csillékben száguldott a szén,
ontotta akna, tárna . . .

Most elfogyott. A csendet im
már semmi sem zavarja.
A csüngő aknakötelet,
a búsan álló gépeket
a rozsda marja, marja.

S a bányász megy. Csak könnye hull
— hol küzdve élt — a rögre.
Magával viszi mindenét
családját, karját, de szívét,
azt itt hagyja örökre.

Inászói bányászok

Forrás:

Dzsida József  -  A Salgótarjáni Kőszénbánya R.T. nógrádi szénbányászatának története 1868-1943-ig

Noszky Jenő -  Salgótarján és barnakőszénbányászata, különös tekintettel a néprajzi viszonyokra